A koreai könnyűzenéről némi fogalmat alkothatott a külvilág a Gangnam style című szám alapján, amelyet még Magyarországon is rongyosra játszottak a rádiók. Korábban néhány japán előadó is komoly sikereket aratott világszerte, legalábbis szubkulturális körökben. A kínai pop- és rockzene viszont csaknem teljesen ismeretlen a kínai világon kívül, pedig a világ legnagyobb könnyűzenei piacáról van szó. Ha kínai zenére gondolunk, általában egzotikus, hagyományos hangszereken játszott pentaton dallamok jutnak eszünkbe. Esetleg, ha már jártunk Kínában, azok az édeskés „kantopop” és „mandopop” (kantoni, illetve mandarin nyelvjárásban énekelt) slágerek, amelyeket az áruházakban, járműveken, karaokebárokban, éttermekben mindenütt hallhatunk. Pedig Kínában élénk rockzenei élet is zajlik, pezsgő klubélettel, nagyszabású fesztiválokkal és jó néhány kifejezetten színvonalas együttessel.
Az idők zenéje
A könnyűzene az 1920-as években jelent meg Kínában, pontosabban az országon belül külön világnak számító Shanghaiban. Abban a nemzetközi metropoliszban, amelyről méltán mondta ekkoriban egy külföldi hittérítő: „Ha a Jóisten meghagyja Shanghait, akkor bocsánatot kell kérnie Szodomáért és Gomorráért.” Először külföldi zenészek kezdtek dzsesszt játszani a város mulatóiban, de ezt a helyi muzsikusok hamarosan kínai népzenei elemekkel vegyítették, így jött létre a shidaiqu 時代曲 („az idők zenéje”) műfaj, az akkori nyugati és kínai zene keveréke, hatalmas slágerekkel, sztárkultusszal, botrányokkal és pénzösszegekkel. Az első kínai „popsztár” Zhou Xuan 周璇 volt:
Nem csoda, hogy miután 1949-ben hatalomra kerültek a puritán kommunisták, az addig virágzó könnyűzenei életet felszámolták. Ekkor a zenészek közül, aki csak tudott, biztonságos helyre menekült, ahol aztán a könnyűzene szervesen fejlődött tovább a shidaiqu alapjain. A következő évtizedekben Hongkongban kialakult a kantoni nyelvjárásban énekelt kantopop, Taiwanon pedig a mandarin nyelvű mandopop. (Taiwanon létezett ezek mellett a helyi, hokkieni nyelvjárásban énekelt, a japán enka műfajában gyökerező Tai-pop is, de ez sokáig politikai okokból el volt nyomva.) Mindegyik irányzatot a mi táncdalfesztiváljaink hangulatát idéző édeskés szerelmes számok jellemezték, a férfi és női énekeseket dobbal és basszussal kiegészített klasszikus zenekar kísérte.
Mindeközben a Kínai Népköztársaságban a könnyűzene minden formája tiltott gyümölcs volt, sőt idővel a klasszikus és a népzene is eltűnt a rádióból: egyeduralkodóvá váltak a forradalmi operák és indulók, amelyek egyszerre építettek a kínai és a szovjet hagyományokra. Egész nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a „Kelet vörös, felkelt a nap, Kínában megjelent Mao Zedong” kezdetű dalon kívül gyakorlatilag semmilyen más zeneszámmal nem találkoztak felnőtt korukig:
Szellemi szennyeződés
Kína 1978-ban hirdette meg a „reform és nyitás” politikáját, amelyből a „nyitás” az elszigetelődés oldását, a külföldi befektetők becsábítását jelentette. Az első „külföldiek”, akik nagy számban Kínába érkeztek, a hongkongi és taiwani üzletemberek voltak. Általuk megkezdődött az átjárás az addig egymástól elzárt kínai világok között, ami a zenekultúra területén (is) váratlan következményekkel járt: a feketepiacon feltűntek a – főként hamisított – kantopop és mandopop kazetták, s az 1980-as évek elején az addig afféle zenei sivatagban élő népi kínaiak falni kezdték a szirupos slágereket. Ezek zenéjükben és szövegükben is sokkoló újdonságot jelentettek az osztályharcos indulókhoz képest. A korszak legnagyobb csillaga vitathatatlanul a taiwani származású Teresa Teng (Deng Lijun 邓丽君) volt: a korabeli mondás szerint „Kínát nappal Deng Xiaoping uralja, éjszaka viszont Deng Lijun.”
A vezetés konzervatív figurái tettek néhány kísérletet a nép ideológiai tisztaságának megőrzésére, 1983-ban nagy kampány indult a „szellemi szennyeződés” ellen, aminek fő célpontjai – a Kínába beszivárgott külföldi filmek, könyvek, képzőművészeti alkotások mellett – a popslágerek voltak. A kampány azonban néhány hónapon belül teljes kudarcba fulladt, a szellemet már nem lehetett visszatuszkolni a palackba.
Idővel a vezetés is belátta, hogy az ártatlan romantikus dalok nem fenyegetik a rendszert, sőt segítenek elvonni a figyelmet a társadalmi problémákról, így az állami médiumokban is teret nyertek a popdalok. A '80-as években megjelentek a szárazföldi kínai előadók is, akik azóta is éles harcot vívnak a hongkongi és taiwani konkurenciával. Ezzel egy időben a nyugati zenék is megjelentek a kínai piacon, s az évtized végén Michael Jackson már ugyanolyan sztár volt Kínában, mint bárhol máshol a világon. Az állam fokozatosan visszavonult a könnyűzenei életből, s bár az ellenőrzés fennmaradt, alapvetően a piaci tényezők váltak meghatározóvá.
Négy Mennyei Király
A külföldi előadók népszerűsége mellett a kínai világot ma is a kínai anyanyelvű sztárok uralják. A piac természetesen a népköztársaságban a legnagyobb, de az igazi szupersztárok többsége még mindig Taiwanról és Hongkongból származik: általában jellemző a kínai világban, hogy a kulturális trendek, divatok e két területről indulnak ki, majd Shanghai közvetítésével hódítják meg a szárazföldet. A 90-es éveket a Négy Mennyei Király (si da tian wang 四大天王, az elnevezés ősi kínai mitológiai szereplőkre utal) határozta meg: a hongkongi énekes-színész-bulvárcelebek – Aaron Kwok (Guo Fucheng 郭富城), Leon Lai (Li Ming 黎明), Andy Lau (Liu Dehua 刘德华) és Jacky Cheung (Zhang Xueyou 张学友) – egész Ázsiában csúcsokat döntöttek.
A 2000-es évtized a taiwani Jay Chou (Zhou Jielun 周杰倫) egyeduralmának időszaka volt, aki, mint a kínai sztárok többsége, nemcsak énekel, hanem táncol, rappel, filmekben szerepel és minden egyebet is csinál, ami egy univerzális sztártól elvárható. Az ezredforduló után a szólóénekesek mellett divatba jöttek a rágógumi-popot játszó fiú- és lánybandák, az utóbbi évek nagy durranását pedig a nagy nemzetközi tehetségkutató műsorok helyi változatai, elsősorban a szárazföldi kínai Super Girl (Chaoji nüsheng 超级女声) és Super Boy (Kuaile nansheng 快乐男声) jelentették.
A kritikusok szerint a kínai popzenéből (közkeletű rövidítéssel: C-pop) igencsak hiányzik az eredetiség: bár egyes előadók kísérleteznek a hagyományos kínai hangszerek és melódiák, illetve a nyugati popalapok ötvözésével, a többség az éppen aktuális amerikai divatot követi. A karrierhez a zenei tehetség sem előfeltétel: az előadókat afféle sztárgyárak állítják elő, kiválasztásuknál a vonzó külsőnek sokszor nagyobb szerepe van, mint az énektudásnak. A C-pop sokmilliárdos üzlet, nem csoda, hogy a régi határok elmosódtak: a kantopop előadók már mandarinul is énekelnek, a Tai-pop énekesek megtanulnak kantoniul, s időnként mindenki próbálkozik angol számokkal is.
Rázás és gördülés
A kínai könnyűzenei életet tehát a jóképű fiatalemberek (ahogy Kínában mondják: "habostorták") és csinos hölgyek által előadott szerelmes dalok uralják, de ez nem azt jelenti, hogy rockzene ne létezne Kínában. Sőt éppen a rock az, ahol a kínaiak igazán eredeti megoldásokkal álltak elő. Maga a rock szó – amelyet a yaogun 摇滚 szóval, a rock ’n roll kifejezés tükörfordításával jelölnek – némileg mást jelent, mint nyugaton. Lényegében minden olyan zenét ide sorolnak, amelyben elektromos gitár és valódi dob is megszólal, s amelynek szövegvilága meghaladja az „Én szeretlek téged, te miért nem szeretsz engem?” szintjét.
Mint oly sok más 20. századi mozgalom, a kínai rock is Pekingből indult, s ma is a főváros számít a központnak. Az első – kínai fogalmak szerint – rockzenét játszó együttesek a pekingi hotelek bárjaiban tűntek fel 1980 körül, ezek jórészt nyugati slágerfeldolgozásokat játszottak. Ugyanakkor a növekvő számú külföldi diákság révén megjelentek, s másolatok másolataiban az egyetemeken terjedni kezdtek a nyugati együttesek lemezei. E zenék sok kínai fiatal számára teljesen új világot nyitottak meg. Ily módon ismerkedett meg Bob Dylan, John Denver, a Simon and Garfunkel és a Rolling Stones zenéjével Cui Jian 崔健 is, aki nélkül a rock talán ma is ismeretlen fogalom lenne Kínában.
A kínai rock nagyapja
Cui Jian 1961-ben született Pekingben, egy koreai nemzetiségű zenész családban. Trombitálni tanult, s 1981-ben felvették a tekintélyes Pekingi Filharmonikusokhoz. Ekkoriban hallott először – csempészett lemezeken – nyugati könnyűzenét. 1984-ben hat klasszikus zenész társával együtt együttest alakított (Qiheban 七合板, Seven Ply Board), amely pekingi szállodákban és bárokban játszott, s egy szirupos balladákat tartalmazó lemezt is kiadott. (Itt kell megjegyezni, hogy a kínai rockegyütteseknek a kínai mellett jellemzően van egy angol nevük is, amely nem mindig a kínai elnevezés tükörfordítása.)
Az áttörés 1985-ben következett be. Egy televíziós tehetségkutató műsorban az addig ismeretlen Cui Jian elénekelte legújabb szerzeményét, a Yi wuo suo you 一无所有 (Akinek semmije sincs) című számot, s a szokatlanul őszinte és nyers dal egy csapásra nemzedéki himnusszá vált:
Cui Jian hamarosan kilépett a filharmonikusoktól, s új együttest alapított ADO néven – ennek basszusgitárosa egy Pekingben tanuló magyar diák, Kassai Balázs volt. 1987-ben jelent meg az első igazi Cui Jian-lemez, amely a Xin Changzheng lushang de yaogun 新长征路上的摇滚 (Rock n’ roll az új Nagy menetelés útján) címet viselte. Ez, ha zeneileg nem tartozik is a világ legjobb lemezei közé, a kínai városi underground kultúrában mérföldkőnek számít. A lemez dalait diákok ezrei játszották dobozgitárokon a kollégiumokban, s hatására sorra alakultak a kínai rockegyüttesek.
1991-ben és 1994-ben Cui Jian két újabb lemezt adott ki, amelyek nyugodtan mondhatók világszínvonalúnak. Ezeken Cui Jian – akit rajongói egyre inkább csak „Öreg Cui” (Lao Cui 老崔) néven emlegettek – teljesen egyedi stílust alakított ki, amelyben mesterien keverte a rock, a rap, a country és a hagyományos kínai népzene elemeit. Öreg Cui Ázsia-szerte ismertté vált, s többször meghívták turnézni az USA-ba és Európába is. Azóta még két lemezt kiadott, folyamatosan turnézik, fesztiválokat szervez, és mozgalmat indított az élő zene védelmében, a Kínában is terjedő playback zenélés ellen.
Az első nemzedék
A Cui Jian által megnyitott utat több más zenész követte. 1987-ben alakult meg a Heibao 黑豹 (Black Panther), amely a mai napig aktív, és igen népszerű. Ők afféle glam-rockot játszanak, hosszú, borzas hajjal, és viszonylag kevés eredeti vonással.
Szintén a Heibaóból indult Ding Wu 丁武, az első kínai heavy metál együttes, a Tang chao (Tang Dynasty) énekese. Ez utóbbi, 1988-ban alakult formáció klasszikus dallamos metált játszik, s imidzse is az old school vonalat követi – hosszú haj, bőrkabát, motorok –, az ének stílusában azonban a hagyományos kínai opera elemei is megjelennek. Első lemezükből kétmillió példányt adtak el hivatalosan - a kalózkópiák számát megbecsülni sem lehet.
A korszakból még két különc gitáros-énekes, He Yong 何勇 és Zhang Chu 张楚 nevét érdemes megjegyezni. He Yongot tartják az első kínai punknak, nem a külsőségek, hanem mentalitása miatt. Összesen egy lemezt adott ki (1994), ám szókimondó, kiábrándultságot tükröző szövegeivel széles rajongótáborra tett szert. Később alkoholizmusa, depressziója és öngyilkossági kísérlete folytán került a figyelem középpontjába. Zhang Chu, aki az 1990-es években hét lemezt adott ki, a kínai folk-rock egyik úttörője.
Az új nemzedékek
1993-ban megnyílt az első kínai rockiskola, a Beijing Midi Music School (Beijing Midi Yinyue Xuexiao 北京迷笛音乐学校) ahol a zenélni vágyó fiatalok megismerkedhettek a blues és a rock alapjaival. A legismertebb kínai zenészek azóta is a Midiből kerülnek ki, s 1997 óta az iskola szervezi meg minden évben Pekingben Kína legnagyobb – több tízezres látogatottságú – rockfesztiválját (Midi Modern Music Festival). Az utóbbi évtizedben a Midi Fesztiválnak számos helyi mutációja alakult ki Kína különböző régióiban.
Míg az első nemzedékre az önálló út, a sajátos kínai rockzene megteremtésének igénye volt jellemző, az 1990-es évek második felétől felerősödtek a külföldi hatások. Ekkor Kínában is elérhetővé váltak a legújabb nyugati lemezek, és sok külföldi együttes vette fel turnéprogramjába a kínai nagyvárosokat. Zenetörténeti jelentőségű esemény volt, amikor 2006-ban a Rolling Stones játszott Shanghaiban – a koncerten Cui Jian is fellépett, aki Jaggerékkel együtt énekelte el a Wild Horses című 1971-es slágert:
Az új nemzedékek tagjainak többsége már egy-egy nyugati irányzatot követ, s sokszor csak annyiban különbözik a külföldi előadóktól, hogy dalai kínai nyelvűek.
Hogy csak pár példát említsünk: a Yecha (Yaksa) az amerikai típusú hardcore és metalcore vonalat követi:
A katonai egyenruhában, vörös karszalaggal koncertező AK 47 electro-punk-hardcore-t játszik:
Egyfajta indie rockban utazik a Carsick Cars nevű trió, amely 2007-ben Bécsben és Prágában is fellépett a Sonic Youth előzenekaraként:
A Naozhuo (Brain Failure) punkzenében utazik, annak minden külsőségével együtt:
Az egyik legeredetibb együttes manapság az Ershou Meigui (Second Hand Rose). Bár külsőségekben is elég sajátosak (férfi énekesük rendszeresen hagyományos kínai női ruhában lép fel), igazi unikumnak a zenéjük számít: a kínai népzene elemeit – dallamait, hangszereit, éneklési módját – keverik a modern rockzenével, összetéveszthetetlen zenei világot hozva létre.
A másik neves kínai együttes, amely nem a nyugati trendeket követi, a Voodoo Kungfu (Lingyi 零壹, Zerone). Ennek énekese és lelke Li Nan 李難 katolikus iskolába járt, majd egy fundamentalista keresztény szekta tagja lett, később az ősi mongol és tibeti sámánisztikus vallások felé fordult. Együttese keveri a
black metált és a belső-ázsiai rituális zenéket, koncertjeik leginkább pogány szertartásokra emlékeztetnek.
Ma már több száz együttes működik Kína-szerte, s nincs olyan ága a rockzenének, amelynek ne lenne jó néhány kínai követője. Skinheadek, nemzeti rockerek, grindcore-osok, extrém metálosok töltik meg esténként a klubokat, és ma már évente több mint száz nagy zenei fesztivált is rendeznek Kínában a legkülönbözőbb műfajú fellépőkkel. A kínai bandák egyre többet koncerteznek külföldön, és az sem számít már különlegesnek, ha egy nyugati trash vagy nu metál csapat Kínába látogat. Számos kínai együttest láthatott már a Wacken Open Air közönsége, a legutóbb pedig a Metallica töltött meg egy stadiont Shanghaiban. Mint oly sok más területen, Kína a rockzenében is egyre inkább bekapcsolódik a világ vérkeringésébe.
A kínai rockzenével kapcsolatban rengeteg információt találunk a kínai rock Wikipédiáján, a Rock in China című oldalon.
(A cíkk a szerző két korábbi cikke alapján készült, amelyek a Konfuciusz Krónikában és a A Szív című folyóiratban jelentek meg.)
