Vendégszerzőnk, Bánhidi Ferenc Kína-kutató közgazász elemzése a nemrég elfogadott kínai reformprogramról.
Kína újra és újra nehéz helyzetbe hozza a külföldi elemzőket. Tavaly novemberben nagy várakozás kísérte a Kínai Kommunista Párt 18. kongresszusát, ahol megválasztották a legfelső politikai vezetés új „ötödik generációját”. Idén márciusban a parlament döntése alapján, ugyanezen vezetők elfoglalták a legfontosabb állami pozíciókat is. Mindkét eseménnyel bő terjedelemben foglalkozott a nemzetközi és a hazai sajtó, de érdemi értékelést nem tudtak adni, mivel nem kerültek nyilvánosságra olyan dokumentumok, amelyekből az új vezetés által követni kívánt politikai irányvonalra következtethettek volna.
Az elmúlt év eseményei újra bebizonyították a kínai politikai rendszer más szabályok szerint működik, mint a polgári demokráciák. Nyugaton politikai programok versenyében dől el, hogy ki kerül a választások után vezetői pozíciókba. Kínában a korábbi teljesítménye alapján kiválasztott vezető kap mandátumot arra, hogy a szakértői apparátusával kidolgozhassa, majd a vezető testületekkel elfogadtathassa a politikai programját. Múlt hét pénteken ez a politikai program került nyilvánosságra, amit az uralkodó párt döntéshozó testülete a Központi Bizottság a november 9 és 12 között tartott ülésén fogadott el. A külföldi elemzők mostanra talán már belefáradtak a nehezen érthető pártdokumentumok értelmezésébe, mindenesetre ezzel a programmal méltánytalanul keveset foglalkoznak. Az értékelés előtt azonban érdemes egy kicsit visszanyúlni az időben.
Kína nemzetközi megítélése az elmúlt években sajátos ciklikus pályát követett. 2009-10-ben, amikor a világgazdaság növekedésének jelentős része Kínából származott, amikor a három trilliárd USD értékű kínai devizatartalék az egyetlen gyorsan mozgósítható forrásnak látszott a nemzetközi pénzügyi válság kezelésére, az ország a nemzetközi üzleti élet és a médiák kedvence volt. Fokozta ezt a hatást, hogy a 2009 elején bevezetett kínai válságkezelő intézkedések első pillantásra igen hatásosnak látszottak. A banki hitelekből finanszírozott beruházási boom hónapok alatt felszívta az export visszaesése miatt elbocsátott dolgozókat. A stratégiai ágazatokban, így a megújuló energiaiparban vagy a nagysebességű vasútépítésben alkalmazott technológiák pedig az egyik pillanatról a másikra a világ élvonalába emelték az országot a hazai innováció tekintetében is.
E „mézeshetek” azonban 2011-ben nemcsak gyors véget értek, hanem az ország megítélése hirtelen átlendült az erősen kritikus irányba. A gyorsuló infláció, a kiemelt városokban tapasztalható ingatlanbuborék, az állam által stratégiaiként kezelt kiemelt ágatokban kialakuló kapacitásfelesleg kíjózanitólag hatottak a hazai és nemzetközi elemzőkre. A hírtelen hangulatváltás ugyanakkor gyakran túlzó értékelésekbe csapott át. Tekintélyes nemzetközi elemzők próbáltak párhuzamosságokat felfedezni a 2008-as amerikai ingatlanpiaci állapotok és a kínai szellemvárosok között, de a kínai reformközgazdászok egy része is úgy értékelte a 2003 utáni időszakot, mint a reformok szempontjából „elveszett évtizedet”.
Az új vezetésnek tehát egyfajta „ellenszélben” kellett a programját meghirdetnie. A központi bizottság ülése előtt a nemzetközi elemzők meghatározó része szkeptikus volt, óvtak a túlzott várakozásoktól. Jellemzően két érvet használtak. Az egyik oldalon úgy vélték, a politikai vezetés alig néhány hónapja van az új pozíciójában, ami nem elég ahhoz, kellő érdekérvényesítő ereje legyen komolyabb változtatások végrehajtásához. Még 2012-ben a már említett pártkongresszus előtt több elemzés is részletesen foglalkozott a pártvezetésen belül zajló hatalmi küzdelmekkel, amire jó alkalmat adott Po Hszi-laj csungkingi párttitkár váratlan letartóztatása is. Ha a felső vezetés megosztott, akkor értelemszerűen nem lesz képes megállapodni egy reformprogram politikai céljaiban sem. A szkeptikusok másik fő érve az volt, hogy az új politikai vezetés nem mer majd fellépni a jelenlegi gazdaságirányítási rendszer fő haszonélvezői az egyes ágazatokat (energia, bányászat, pénzintézetek, távközlés) monopolizáló állami tulajdonú óriásvállalatokkal, illetve azokkal a tartományi párt- és állami vezetőkkel szemben, akik banki forrásokból finanszírozott infrastrukturális projektekkel szereztek maguknak helyi népszerűséget. A párt vezető testületeiben, így a központi bizottságban is jelentős súlya van a területi szintű vezetőknek és az elmúlt években bekerültek ide az említett állami vállalatok első számú emberei is, akik így lehetőséget kaptak arra, hogy az érdekeiket sértő változtatásokat megakadályozhassák.
A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága által 2013. novemberében elfogadott határozatra visszatérve, azt még a korábban óvatosságot ajánló elemzők sem tudták másképpen értékelni, mint a kínai politikai vezetés által az elmúlt húsz évben kiadott legátfogóbb, legkonzisztensebb, legambiciózusabb reformprogramot. A közel harminc oldalon hatvan pontban kifejtett mondanivalóból, csak az első huszonhat pont foglalkozik a gazdasági rendszer reformjával, de a legtöbb új elem, az igazi áttörés ezekben a pontokban található. A termelési tényezők, ezen belül a pénz- és tőkepiacok liberalizálása, a tulajdonrendszer, ezen belül az állami tulajdonú vállalatok reformja, a parasztok tulajdonosi jogosítványainak kiterjesztése, az egységes földpiac fokozatos kialakítása a földhasználati jogok forgalmi képességének növelése révén, olyan változások, amelyeket kínai és nemzetközi szakértők már évek óta javasoltak, de a politikai döntéshozók különösen a 2009 óta időszakban jellemzően ezzel ellentétes irányú döntéseket hoztak.
A dokumentumnak a reformprogram alapvetéseit tárgyaló első pontjában található az a kulcsmondat, hogy „a piacnak meghatározó szerepet kell játszania az erőforrások elosztásában.” Ez a meghatározó jelző a határozat publikálása óta az egyik kedvenc témája a kínai médiának, de ami még sokkal fontosabb, kiemelt szerepet kapott Hszi Csin-ping pártfőtitkárnak a reformprogramot értelmező beszédében is. A programmal egyidőben nyilvánosságra hozott beszédében a főtitkár részletesen levezette, hogy a gazdasági rendszer működését meghatározó tényező az állam és a piac viszonya és a mostani programban tudatosan változtatták meg a korábbi hivatalos megfogalmazást, mert úgy gondolják, hogy a gazdasági fejlődés mostani szakaszában már korlátozottabb állami szerepvállalásra van szükség.
Kínában 2009-10-ben a sikeresnek látszó válságkezelés nyomán megerősödtek a fokozott állami szerepvállalást hirdető, úgynevezett „kínai modellt” támogató politikai csoportok és az ő nézeteiket népszerűsítő szakértők. Ők éppen „a sajátosan kínai színezetű szocializmus” megkülönbözető jegyének tartották az állami tulajdon, illetve az állami beavatkozások nyugati országokhoz képest nagyobb súlyát. Úgy tűnik, hogy ezzel a párthatározattal az új kínai politikai vezetés végleg leszámolt az államkapitalista illúziókkal, ami jó hatással lehet Kínának a fejlett országokkal kialakított gazdasági kapcsolataira is. A kínai állami vállalatoknak nyújtott aránytalan exporttámogatások, a hazai állami szállítók kivételezett helyzete a közbeszerzésekben, mind a Világkereskedelmi Szervezetben, mind az Európai Unióban több hosszan tartó kereskedelmi vitát is eredményezett. A korábban védett ágazatokban működő (távközlés, vasúti közlekedés, energiaellátás, bankrendszer) állami vállalatok piacának megnyitása a hazai és külföldi magánvállalkozások számára kiemelt eleme a reformprogramnak, ezek változtatások jelentős új lehetőségeket kínálnak a nemzetközi vállalatok számára is.
A megjelent program alapján nehezen vonható kétségbe, hogy a jelenlegi kínai politikai vezetés elkötelezte magát az állami szerepvállalását leépítő, illetve átalakító piacorientált reformok mellett. Kérdés azonban, hogy mi a biztosítéka annak, hogy e célok a tényleges kormányzati működésben, a gyakorlatban is megvalósulnak. Erre vonatkozóan az elfogadott program konkrét utalást is tartalmaz. A dokumentum felvezető első részét azzal zárják, hogy „2020-ig meghatározó eredményeket kell elérni a kiemelt területek reformjában és eddig az időpontig létre kell hozni a szükséges intézményeket is. (Ez a talán óvatosnak látszó megközelítés, különösen olyan témákban indokolt, mint a teljeskörű devizakonvertibilitás megteremtése vagy az országos szociális ellátási rendszer kiépítése, hiszen itt nem egyszeri intézkedésekről lehet szó.) A másik biztosíték a program végrehajtására intézményi jellegű. A Központi Bizottság döntött arról is, hogy létrehoznak egy felső szintű pártvezetőkből álló csoportot, akik közvetlenül felügyelnék a program megvalósulását és erről rendszeresen tájékoztatják a Politikai Bizottságot. Egyes félhivatalos közlemények, még olyan utalásokat is tartalmaznak, hogy ennek a csoportnak a vezetője a pártfőtitkár, államelnök lehet.
Fontos ugyanakkor megemlíteni azt, hogy bár ez a program láthatóan az ötödik generációs pártvezetés tíz évre szóló megbízatási időszakára koncentrál, a szocialista piacgazdaság intézményrendszerének működését jóval hosszabb távra tervezik. A határozat harmadik pontjában egyértelműen leszögezik: „abból a valós helyzetből kell kiindulnunk, hogy az országunk még hosszú ideig a szocializmus építésének kezdeti szakaszában lesz majd, ahol a problémák megoldásának kulcsa a gazdasági fejlődésben van.”
Néhány nappal a publikálás után elhamarkodott lenne végleges értékítéletet mondani a program megvalósulási esélyeiről. Két dolgot azonban határozottan lehet állítani. A Kínával foglalkozó külföldi elemzők jelentős része alábecsüli a kínai politikai rendszer döntéshozatali, illetve alkalmazkodási képességeit. Ez az új reformprogram bizonyítja, hogy a politikai vezetés képes a különböző érdekcsoportok ellenében határozott változtatások kezdeményezésére, a szükséges konfliktusok vállalására. Természetesen más példák is vannak egypártrendszerben működő országok (Tajvan, Szingapúr) sikeres gazdasági felzárkózására, de a kínai politikai rendszer teljesítőképességét a leghatásosabban az elmúlt harminc év fejlődése bizonyítja.
A másik tényező, amit az elemzők gyakran alábecsülnek az a kínai politikai vezetés elkötelezettsége a világgazdasági nyitás, a nemzetközi elvárások és javaslatok befogadása iránt. Az elmúlt három év tapasztalatai egyértelműen igazolták, hogy amennyiben nem számolják fel a jelenlegi gazdasági rendszer egyes vadhajtásait, így elsősorban a kínai állami vállalatok privilegizált helyzetét, illúzió lenne azzal számolni, hogy lendületet vesznek a kínai cégek külföldi működő tőke befektetései, magasabb szintre lépnek a nemzetközi vállalatokkal folytatott kutatás-fejlesztési együttműködések. Kína már a kilencvenes évek végén a Világkereskedelmi Szervezetbe való belépésekor jelentős engedményeket tett a nemzetközi kereskedelmi szabályok alkalmazásával, e program alapján valószínűsíthető, hogy a mostani időszakban is hajlandó lesz a legfontosabb nemzetközi elvárásoknak megfelelni.
Az új kínai reformprogram tehát elfogadásra került és néhány hét múlva már a konkrét kormányzati döntések is napvilágot látnak majd. Az eredmények beérése időt igényel és csak remélni lehet, hogy ezek láttán fokozatosan csillapulni fognak majd a külföldi elemzésekre ma jellemző hangulati hullámzások. Mind a magyar, mind a nemzetközi gazdaság szereplőinek érdeke, hogy megteremtődjenek a feltételei annak, hogy folytatódhasson a kínai gazdaság gyors növekedése és ezzel párhuzamosan fejlődjenek az ország nemzetközi gazdasági kapcsolatai.
Budapest, 2013. november 20.
