Menekülés Sanghajba (1938-1948) - kiállítás Szegeden

Az SZTE Konfuciusz Intézet, az Alapítvány a Szegedi Zsinagógáért, a Szegedi Zsidó Hitközség, a Szegedi Magyar-Izraeli Baráti Társaság, Izrael állam dél-magyarországi tiszteletbeli konzuli képviselete szervezésében tisztelettel meghívja önt a

Menekülés sanghajba (1938-1948). Sanghaj és a zsidó menekültek – Komor Pál, a zsidómentő magyar diplomata

című kiállítás megnyitójára. A kiállítás a X. Szegedi Őszi Zsidó Kulturális Fesztivál képzőművészeti rendezvényeként kerül megrendezésre az Új Zsinagóga Mártír Emlékcsarnokában.

A megnyitó időpontja: 2014. október 12. (vasárnap) 17.30
Helyszín: Új Zsinagóga (Szeged, Jósika utca 10, 6722)

Megnyitó beszéet mond: Dr. Ujhelyi István európai parlamenti képviselő
A kiállítást bemutatja: Yan Jianping, Sanghaji Hongkou Kerületi Népi Gyűlés elnöke

A kiállításról:

A kiállítás egy olyan történetet mesél el, amelyről mi, itt Európában csak keveset tudunk. A kínaiak nagylelkűségének a története ez: Sanghaj városa több ezer, a II. világháború alatt a nácizmus térhódítása elől menekülő zsidó menekültet fogadott be. A menekülteket Komor Pál magyar üzletember, Sanghaj tiszteletbeli konzulja is támogatta, nyújtott nekik segítséget a szükségben. A Sanghajban menedéket talált zsidók egykori saját, főképp családi fotóiból, dokumentumaiból, elbeszéléseiből készült tablói kerültek kiállításra, amelyekből máig hűen kirajzolódnak a személyes történetek, a sanghaji időszak emlékei. 

1933-tól kezdve folyamatosan érkeztek Sanghajba a Németországból, majd a német megszállás alatt álló területekről menekülő zsidók. A menekülthullám 1939-ben érte el tetőfokát, ám miután megkezdődtek a japán-amerikai összecsapások a Csendes-óceánon, Sanghaj kapcsolata megszakadt a külvilággal. Becslések szerint 1933 és 1941 között legkevesebb mintegy 18 ezer zsidó keresett menedéket a városban, ahol megpróbáltatások között, de mégis szabadon élhettek.

Mindebben nem kis szerepet játszott a magyar Komor Pál, aki a tiszteletbeli konzulként működött Sanghajban. Amikor a menekültek áradata kezdett partraszállni, Komor kiaknázta kiterjedt társadalmi és üzleti kapcsolatait, hogy pénzt szerezzen élelemre, tejre, szénre, lakhatásra, kisdedóvóra és óvodai szolgáltatásokra, valamint a kiutasítottak és elnyomottak munkához juttatására.

A zsidó menekültek és Sanghaj történelmének e közös szakasza egyrészről annak a története, ahogyan az emberek a bajban gondoskodó szeretetet és oltalmat nyújtanak egymásnak. Ez a rendkívüli élethelyzet különleges baráti szövetséget alakított ki a kínai és a zsidó nép között, ugyanakkor megismerhető általa a kínai nép emberségessége. 2007-ben, az egykori „hontalan menekültek korlátozott lakóövezetének” területén, a Hongkou negyedben alapították meg a Sanghaji Zsidó Menekültek Emlékmúzeumát, mely gazdag gyűjteménnyel valamint magas színvonalú technikával mutatja be a korszakot az érdeklődők számára. Ennek a múzeumnak a dokumentum és szöveganyagából érkezett egy világot járó gazdag válogatás Magyarországra, melyet hazánkban először a Budapesti Történeti Múzeum mutatott be idén júniusban.

A kiállítás 2014. október 19-ig tekinthető meg a Zsinagóga nyitvatartási ideje szerint.

Az Art Deco Kínában, avagy a Nyugat divatja Keleten

A híradásokból értesülhettünk arról, hogy a múlt szombaton, október 26-án a Tongji Egyetem gondozásában bemutatták a híres magyar építész, Hudec  (Hugyecz) László életéről szóló monográfia kínai nyelvű kiadását Sanghajban.  A 2010-ben a Holnap kiadó gondozásában megjelent mű szerzői Csejdy Júlia és Luca Poncellini, az esemény aktualitását pedig az építész halálának 55. évfordulója adta. Hudec kalandos és viszontagságos körülmények között  került Kínába, egy orosz,  hadifoglyokat szállító vonatról ugrott le a határon 1918-ban, majd dán segítséggel átjutott  Kínába,  ahol Sanghaj építészetének meghatározó  alakjává vált.

Az 1920-as, 30-as évek Kínájában az európai kultúra hatásait leginkább befogadó Sanghaj az irodalom és művészet területén is a keleti-nyugati kultúrkör találkozási pontjává vált, az itt letelepedő külföldiek a  maguk igényeinek megfelelő körülmények megteremtésével igyekeztek élhetővé tenni  a  várost, számos kényelmi és luxusnak számító nyugati vívmány - pl. a környezetbarát tömegközlekedés villamoshálózat formájában - ekkor jelent meg Kínában.

A város arculatának Európai vonásai, amit a látogató az első találkozás alkalmával is azonnal felismerhet,  ezekben az években -  legmarkánsabban Hudec  tervei nyomán  - körvonalazódtak.  Egy amerikai építésziroda egyetlen magyar származású tervezőjeként 37 sanghaji épület fűződik nevéhez, amelyben az európai korabeli építészeti irányzatok stílustörekvései érvényesülnek. Az európai építészetben akkoriban divatos irányzat, az art deco, azaz art décoratif, vagyis dekoratív művészet  az egykori  Osztrák-magyar Monarchia területén szecesszió néven vált ismert és meghatározó mozgalommá. A magyar építészetben a stílus legjellegzetesebb példája  az Iparművészeti  Múzeum  épülete 1896-ból, amelyet keleti motívumai miatt a korabeli kritikák „a kínai császár palotájaként” is emlegettek.  A díszítőelemek kihangsúlyozásával hódító épületek a  század elején a nagy európai városok színfoltjaivá váltak. Az európai építészet törekvéseit Hudec Sanghajban is ünnepelt  stílussá emelte,  a saját hagyományaival szemben  az európai ízlésvilágot  előtérbe helyező kínai elit számára pedig divatossá tette.  Miközben a 20-as 30-as évek Európája  a Kelet kultúrájának csodálatába feledkezett,  Sanghajban  végső  soron az art deco – szecesszió térhódítása révén a dekoratív művészet európai értelmezése aratott sikert.

Könyvajánló - Egy magyar gróf keleten és nyugaton

Az idei könyvhétre jelent meg gróf Zichy József útinaplója az 1870-es években tett ázsiai, illetve észak-amerikai körútjáról. A szerző Kínába is ellátogatott, s az ázsiai naplóban részletesen beszámol a hanyatló Qing-dinasztia korának Középső Birodalmáról. Az izgalmas kötetről Békés Márton történész és Salát Gergely, a PPKE BTK oktatója, az ázsiai kötet lektora írt ismertetést a Kommentár című folyóirat legutóbbi (2013/4.) számában, ennek teljes szövege itt olvasható. A könyvről a szerkesztő, Zichy Mihály beszélt a Klasszik Rádióban, ez itt hallgatható meg.

Az alábbiakban néhány részletet közlünk a Kommentárban közölt recenzióból:

Izgalmas újdonsággal – pontosabban régiséggel – rukkolt elő a Széphalom Könyvműhely és az Országos Széchényi Könyvtár az idei könyvhétre. Zichy József két külön kötetben megjelentetett ázsiai (1875–76) és amerikai (1877) útinaplója fontos kordokumentum, hiszen az 1870-es évek Ázsiájában és Észak-Amerikájában szép számmal akadtak érdekes helyek, a korszak fejleményei is messzire mutattak. Az pedig, hogy egy magyar gróf miként látta őket, mindannyiunk számára érdekes lehet; ráadásul Zichy József igen jó tollú és humorú szerző volt.

(...)

 Zichy József ázsiai útja tehát nem volt egyedi, legfeljebb abban, hogy a fő célja alapvetően a turistáskodás volt. A Naplóban nem is tetszeleg a nagy felfedező szerepében, s bár mindenhol a tekintélyes Monarchia hivatalos küldötteként fogadják (találkozik például a japán császárral és a sziámi királlyal is), ennek nem tulajdonít nagy jelentőséget. Ahhoz képest, hogy az útja megkezdésekor még csupán 34 éves Zichy már túl van két miniszterségen, meglepően keveset foglalkozik politikával. Jobban érdeklik a technikai vívmányok, az ételek és a nők – ez utóbbiakat szabályszerűen pontozza is mindenhol, ahol jár. A fő különbség a Napló és a korabeli többi magyar utazó beszámolói között az, hogy Zichy nem publikálásra szánta művét, azt kifejezetten saját magának írta. Éppen ezért a szöveg jóval elevenebb, őszintébb és szellemesebb, mint a kor nyilvánosságnak szánt beszámolói – és persze jóval szórakoztatóbb is.

[...]

 Innen a dél-kínai Kantonba tettek kitérőt, ahol a naplóíró csupa pozitív benyomást szerzett: „Végre megtaláltam azt, mit a Föld kerekségén már mint nem létezőt kezdtem hinni; találtam végre egy helyet, melyet európai szokások még intacta [érintetlenül] hagytak, mely európai holmik által nincs elözönölve, mely teljesen más, mint mindaz, mi Európára emlékeztet. Itt minden eredeti, mindennek kizárólag kínai típusa van, minden, mit látok, hallok, észlelek, egy új világot tár fel előttem, melynek harmóniáját abszolúte semmi sem zavarja. […] Bárhova néz az ember, semmivel sem találkozik, amit csak európai lehellet is ért volna.” Zichyék megnézik a helyi börtönt, a hivatalnokvizsgák csarnokát, a templomokat, a színházat. Ezután a teljesen elnyugatosodott Sanghajba hajóznak, ahonnan a Jangcén a régi főváros, a nemrég lezárult Tajping-felkelés (1850–64) által részben elpusztított Nanking felé tesznek kitérőt. Kína ekkoriban történelmi mélyponton volt: az első ópiumháború (1839–42) után kikötőit meg kellett nyitnia a külföldiek előtt, szuverenitását korlátozták, s a több mint kétezeréves császári állam a végóráit élte (1911-ben aztán össze is omlott). Zichy megörökíti a pusztulást, de a jövőt is jól látja: „Már Hongkongban panaszkodtak, itt ismétlődnek a panaszok, a túlságos verseny, de kivált a kínaiak leleményessége lassankint kicsavarja az európaiak kezéből azon forgalmat, melyet elébb aránylag csekély számú ház majd’ monopolizált. A komprádorok eltanulták uraik fortélyait, el a világkereskedelem szokásait, most önmagok lábára állván sokan függetlenül működnek. Kevés nyereséggel megelégszenek, egyszerűen élnek, nem költenek, s lassankint kitúrják az idegeneket. […] Mindenesetre a kínai a legszámítóbb ember a világon; érzelmei, szívbéli érzelmei úgy hiszem, nem abbundálnak [bővelkednek], valóban kifejlesztve csak a szülék iránti szeretet és tisztelet található. […] De nemcsak iparuk által foglalhatnak el a kínaiak elsőrangú helyet a kulturális népek sorában, hanem kereskedelmük által is. […] A kínai csekély nyereséggel elégszik meg, leleményes, ügyes, kitartó és saját személyére igen keveset költ – ez utóbbi tulajdonság szemben az európai kereskedőkkel, kik roppant fényűzésben élnek itt, felette javára válik. Mindenesetre áll az, hogy ők nagy tőkegyűjtők, mint olyanokat látjuk őket már most is számos európai és amerikai ház, cég társaiként működni. Valjon e törekvés nem fog-e igen veszedelmes konkurrenciává válni, valjon lesznek-e képesek a külföldi házak fennállani oly működési körrel, mint eddig – ezt csak a jövő fogja megmutatni.”

[...]

 Japánból Zichyék visszahajóztak Sanghajba („Japánból Kínába már nem szabadna visszatérni; jaj beh piszkos itt minden, mily visszatetszők a hórihorgas kínaiak, mennyi árnyékoldal, bárhova csak fordul az ember”), majd innen Tiencsinbe és Pekingbe, a fővárosba mentek. Észak-Kínáról nincsenek túl jó véleménnyel: „Tiencsin fészke minden csőcselék népnek, a sok hajós, matróz és kuli adja nagyját e tömegnek. Az idegenek elleni ellenszenv sincs másutt annyira kifejlődve, mint itt. A városnak vagy 300 000 lakósa lehet, piszkos biß über die Möglichkeit [jobban minden lehetségesnél], ebben a tekintetben még a legutolsó török fészket is felülmulja. Mily roppant különbség van déli és északi Kína közt, ott az emberek barátságosak, relatíve tiszták, életrevalók; itt kevély, dölyfös, ostoba, piszkos, civakodó kamaszokkal van az embernek dolga. A boltokban semmi figyelemre méltó tárgy.” Pekingben megnézik a császárváros nevezetességeit, az egykori nagyság emlékeit, aztán megkezdődik a hosszú út hazafelé. Az eredeti tervekkel ellentétben nem Amerikának veszik az irányt – úgy döntenek, hogy annak majd egy külön utazást szentelnek –, hanem kényelmetlen batárokon Mongólián és Szibérián keresztül Moszkvának, s Varsón keresztül jutnak haza Vedrődre, a családi kastélyba. Az út 1875. november 22-én kezdődött, s 1876. szeptember 22-én ért véget.

[...]

 Zichy József bő két éven belül látta a jávai dzsungelt, a japán hegyeket és az amerikai prérit, járt az omladozó Pekingben, a piszkos Bangkokban és a hipermodern New Yorkban, ült kényelmetlen hordszéken, orosz batáron és kényelmes Pullmann-kocsiban, s minderről részletes és igen eleven beszámolót hagyott ránk. Kifejezetten üdítő, hogy nem jellemző rá sem a felsőbbrendűségi érzés, sem a kisebbségi komplexus, a dolgokat a helyén kezeli: kellő távolságtartással és (ön)iróniával, ugyanakkor teljes nyitottsággal és előítéletek nélkül szemlél mindent. És soha nem felejti el, hogy akármerre jár a világban, dolga igazából otthon van.

A két utat így hasonlítja össze az Amerikai napló végén: „Párhuzamot ezen és múlt évi ázsiai utazásom közt húzni képtelenség volna; annyi a különbség s oly kevés a hasonló, hogy ezt hiába kísérteném meg, a két utazás egymást kiegészíti. Ázsiában mint egy Szt. Iváni-éji állomban vagy egy ezeregyéji regében élénk színekkel festett, folyvást változó, új meg új képek láncolata követi egymást. Az először látott trópikus természet, a mieinktől oly teljesen eltérő szokások, a más fajbéli népek s ezeknek művészete, indusztriája s ezredéves műveltségének eredményei s ismét a Góbi sivatagon való élet, a szibériai őserdők, városok s így az egymástól olyannyira különböző s egymást folyvást felváltó heterogén jellegű képek s benyomások semmi tekintetben sem hasonlíthatók össze avval, mit benyomásképp eredményez egy utazás az Észak-Amerikai Egyesült Államokban, hol mintegy századunkat megelőzni törekvő lázas tevékenységnek, soha egy percig sem való szünetelésnek, lankadhatlan tevékenységnek, munkásságnak rezultátumával [következményével] állunk szemben. Az ifjú a még nem kész, a pezsgő, forró, sok tekintetben átmeneti állapotok, mindenben a Sturm és Drang Periode visszatükrözése predominál itt; ott a múltba nézesz, itt a jövőbe.”

Gróf Zichy József utazásai I–II. (Ázsiai útinapló 1875–76; Amerikai útinapló 1877), szerkesztette Zichy Mihály. Széphalom Könyvműhely – Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2013.