Az idei könyvhétre jelent meg gróf Zichy József útinaplója az 1870-es években tett ázsiai, illetve észak-amerikai körútjáról. A szerző Kínába is ellátogatott, s az ázsiai naplóban részletesen beszámol a hanyatló Qing-dinasztia korának Középső Birodalmáról. Az izgalmas kötetről Békés Márton történész és Salát Gergely, a PPKE BTK oktatója, az ázsiai kötet lektora írt ismertetést a Kommentár című folyóirat legutóbbi (2013/4.) számában, ennek teljes szövege itt olvasható. A könyvről a szerkesztő, Zichy Mihály beszélt a Klasszik Rádióban, ez itt hallgatható meg.
Az alábbiakban néhány részletet közlünk a Kommentárban közölt recenzióból:
Izgalmas újdonsággal – pontosabban régiséggel – rukkolt elő a Széphalom Könyvműhely és az Országos Széchényi Könyvtár az idei könyvhétre. Zichy József két külön kötetben megjelentetett ázsiai (1875–76) és amerikai (1877) útinaplója fontos kordokumentum, hiszen az 1870-es évek Ázsiájában és Észak-Amerikájában szép számmal akadtak érdekes helyek, a korszak fejleményei is messzire mutattak. Az pedig, hogy egy magyar gróf miként látta őket, mindannyiunk számára érdekes lehet; ráadásul Zichy József igen jó tollú és humorú szerző volt.
(...)
Zichy József ázsiai útja tehát nem volt egyedi, legfeljebb abban, hogy a fő célja alapvetően a turistáskodás volt. A Naplóban nem is tetszeleg a nagy felfedező szerepében, s bár mindenhol a tekintélyes Monarchia hivatalos küldötteként fogadják (találkozik például a japán császárral és a sziámi királlyal is), ennek nem tulajdonít nagy jelentőséget. Ahhoz képest, hogy az útja megkezdésekor még csupán 34 éves Zichy már túl van két miniszterségen, meglepően keveset foglalkozik politikával. Jobban érdeklik a technikai vívmányok, az ételek és a nők – ez utóbbiakat szabályszerűen pontozza is mindenhol, ahol jár. A fő különbség a Napló és a korabeli többi magyar utazó beszámolói között az, hogy Zichy nem publikálásra szánta művét, azt kifejezetten saját magának írta. Éppen ezért a szöveg jóval elevenebb, őszintébb és szellemesebb, mint a kor nyilvánosságnak szánt beszámolói – és persze jóval szórakoztatóbb is.
[...]
Innen a dél-kínai Kantonba tettek kitérőt, ahol a naplóíró csupa pozitív benyomást szerzett: „Végre megtaláltam azt, mit a Föld kerekségén már mint nem létezőt kezdtem hinni; találtam végre egy helyet, melyet európai szokások még intacta [érintetlenül] hagytak, mely európai holmik által nincs elözönölve, mely teljesen más, mint mindaz, mi Európára emlékeztet. Itt minden eredeti, mindennek kizárólag kínai típusa van, minden, mit látok, hallok, észlelek, egy új világot tár fel előttem, melynek harmóniáját abszolúte semmi sem zavarja. […] Bárhova néz az ember, semmivel sem találkozik, amit csak európai lehellet is ért volna.” Zichyék megnézik a helyi börtönt, a hivatalnokvizsgák csarnokát, a templomokat, a színházat. Ezután a teljesen elnyugatosodott Sanghajba hajóznak, ahonnan a Jangcén a régi főváros, a nemrég lezárult Tajping-felkelés (1850–64) által részben elpusztított Nanking felé tesznek kitérőt. Kína ekkoriban történelmi mélyponton volt: az első ópiumháború (1839–42) után kikötőit meg kellett nyitnia a külföldiek előtt, szuverenitását korlátozták, s a több mint kétezeréves császári állam a végóráit élte (1911-ben aztán össze is omlott). Zichy megörökíti a pusztulást, de a jövőt is jól látja: „Már Hongkongban panaszkodtak, itt ismétlődnek a panaszok, a túlságos verseny, de kivált a kínaiak leleményessége lassankint kicsavarja az európaiak kezéből azon forgalmat, melyet elébb aránylag csekély számú ház majd’ monopolizált. A komprádorok eltanulták uraik fortélyait, el a világkereskedelem szokásait, most önmagok lábára állván sokan függetlenül működnek. Kevés nyereséggel megelégszenek, egyszerűen élnek, nem költenek, s lassankint kitúrják az idegeneket. […] Mindenesetre a kínai a legszámítóbb ember a világon; érzelmei, szívbéli érzelmei úgy hiszem, nem abbundálnak [bővelkednek], valóban kifejlesztve csak a szülék iránti szeretet és tisztelet található. […] De nemcsak iparuk által foglalhatnak el a kínaiak elsőrangú helyet a kulturális népek sorában, hanem kereskedelmük által is. […] A kínai csekély nyereséggel elégszik meg, leleményes, ügyes, kitartó és saját személyére igen keveset költ – ez utóbbi tulajdonság szemben az európai kereskedőkkel, kik roppant fényűzésben élnek itt, felette javára válik. Mindenesetre áll az, hogy ők nagy tőkegyűjtők, mint olyanokat látjuk őket már most is számos európai és amerikai ház, cég társaiként működni. Valjon e törekvés nem fog-e igen veszedelmes konkurrenciává válni, valjon lesznek-e képesek a külföldi házak fennállani oly működési körrel, mint eddig – ezt csak a jövő fogja megmutatni.”
[...]
Japánból Zichyék visszahajóztak Sanghajba („Japánból Kínába már nem szabadna visszatérni; jaj beh piszkos itt minden, mily visszatetszők a hórihorgas kínaiak, mennyi árnyékoldal, bárhova csak fordul az ember”), majd innen Tiencsinbe és Pekingbe, a fővárosba mentek. Észak-Kínáról nincsenek túl jó véleménnyel: „Tiencsin fészke minden csőcselék népnek, a sok hajós, matróz és kuli adja nagyját e tömegnek. Az idegenek elleni ellenszenv sincs másutt annyira kifejlődve, mint itt. A városnak vagy 300 000 lakósa lehet, piszkos biß über die Möglichkeit [jobban minden lehetségesnél], ebben a tekintetben még a legutolsó török fészket is felülmulja. Mily roppant különbség van déli és északi Kína közt, ott az emberek barátságosak, relatíve tiszták, életrevalók; itt kevély, dölyfös, ostoba, piszkos, civakodó kamaszokkal van az embernek dolga. A boltokban semmi figyelemre méltó tárgy.” Pekingben megnézik a császárváros nevezetességeit, az egykori nagyság emlékeit, aztán megkezdődik a hosszú út hazafelé. Az eredeti tervekkel ellentétben nem Amerikának veszik az irányt – úgy döntenek, hogy annak majd egy külön utazást szentelnek –, hanem kényelmetlen batárokon Mongólián és Szibérián keresztül Moszkvának, s Varsón keresztül jutnak haza Vedrődre, a családi kastélyba. Az út 1875. november 22-én kezdődött, s 1876. szeptember 22-én ért véget.
[...]
Zichy József bő két éven belül látta a jávai dzsungelt, a japán hegyeket és az amerikai prérit, járt az omladozó Pekingben, a piszkos Bangkokban és a hipermodern New Yorkban, ült kényelmetlen hordszéken, orosz batáron és kényelmes Pullmann-kocsiban, s minderről részletes és igen eleven beszámolót hagyott ránk. Kifejezetten üdítő, hogy nem jellemző rá sem a felsőbbrendűségi érzés, sem a kisebbségi komplexus, a dolgokat a helyén kezeli: kellő távolságtartással és (ön)iróniával, ugyanakkor teljes nyitottsággal és előítéletek nélkül szemlél mindent. És soha nem felejti el, hogy akármerre jár a világban, dolga igazából otthon van.
A két utat így hasonlítja össze az Amerikai napló végén: „Párhuzamot ezen és múlt évi ázsiai utazásom közt húzni képtelenség volna; annyi a különbség s oly kevés a hasonló, hogy ezt hiába kísérteném meg, a két utazás egymást kiegészíti. Ázsiában mint egy Szt. Iváni-éji állomban vagy egy ezeregyéji regében élénk színekkel festett, folyvást változó, új meg új képek láncolata követi egymást. Az először látott trópikus természet, a mieinktől oly teljesen eltérő szokások, a más fajbéli népek s ezeknek művészete, indusztriája s ezredéves műveltségének eredményei s ismét a Góbi sivatagon való élet, a szibériai őserdők, városok s így az egymástól olyannyira különböző s egymást folyvást felváltó heterogén jellegű képek s benyomások semmi tekintetben sem hasonlíthatók össze avval, mit benyomásképp eredményez egy utazás az Észak-Amerikai Egyesült Államokban, hol mintegy századunkat megelőzni törekvő lázas tevékenységnek, soha egy percig sem való szünetelésnek, lankadhatlan tevékenységnek, munkásságnak rezultátumával [következményével] állunk szemben. Az ifjú a még nem kész, a pezsgő, forró, sok tekintetben átmeneti állapotok, mindenben a Sturm és Drang Periode visszatükrözése predominál itt; ott a múltba nézesz, itt a jövőbe.”
Gróf Zichy József utazásai I–II. (Ázsiai útinapló 1875–76; Amerikai útinapló 1877), szerkesztette Zichy Mihály. Széphalom Könyvműhely – Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2013.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése