A kínai nagyvárosok kirakatai hetek óta csicsás karácsonyfákkal, villogó szemű Mikulásokkal, éneklő plüssrénszarvasokkal vannak tele, s a rádiókban is legalább annyiszor elhangzik a Last Christmas, I gave you my heart, mint a világon bárhol máshol. Persze ettől a karácsony még nem vált hagyományos kínai ünneppé: sokkal inkább a kereskedők üzleti fogásáról van szó, akik szeretnének már egy-két hónappal a holdújévi kiköltekezés előtt is kaszálni egy nagyot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Kínában ne lennének olyanok, akik számára a karácsony valódi ünnep – a kereszténység a világ legnépesebb országában is jelen van, nem is elhanyagolható mértékben.
Kínát a külvilág nem tartja a vallásszabadság mintaállamának, s erre van is alapos oka. Csakhogy az a kép, miszerint a Kínai Kommunista Párt (KKP) szisztematikusan üldözné és elnyomná a vallásokat, immár nagyjából három évtizede elavult. Pekingnek valójában kisebb dolga is nagyobb annál, minthogy vallásos emberek százmillióinak értelmetlen zaklatásával múlassa az idejét. A vallások reneszánszukat élik Kínában, a buddhista, taoista templomokban néha nagyobb a tömeg, mint a bevásárlóközpontokban. A legdinamikusabban terjedő vallás Kínában a protestantizmus: a részben amerikai egyházak által finanszírozott gyülekezetek tagjainak száma egyes becslések szerint meghaladja a 40 milliót. A kormányzatot nemigen zavarják az egymástól függetlenül működő, politikai veszélyt nem jelentő közösségek. Gond akkor van, ha a vallási mellett politikai kérdések is felmerülnek – például a nemzeti kisebbségek vallásai vagy egyes destruktívnak minősített szekták esetén. Politikai okai vannak a kínai katolikusok ellenmondásos helyzetének is.
A KKP legitimációja nagyrészt arra épül, hogy neki sikerült Kínát megszabadítani a gyarmatosító hatalmak uralmától, ezért a vezetés hiperérzékeny a külföldi befolyás minden formájára. E körbe tartozik a Vatikán hatalma is: Peking számára elvi kérdés, hogy kínai állampolgár nem állhat idegen fennhatóság alatt. Ezért már az 1950-es években arra kényszerítették a kínai katolikusokat, hogy tagadják meg Rómát, s hozzák létre saját független, nemzeti, „hazafias” egyházukat. Aki nem engedelmeskedett – sokan voltak ilyenek –, az rövid úton munkatáborban vagy meszesgödörben találta magát. Ide aztán hamarosan követték „hazafias” társai is, mert a kulturális forradalom alatt még az elvileg legális vallási tevékenységet is üldözték. A túlélők az 1970-es évek végén szabadultak, s újra kiépítették párhuzamos egyházi szervezetüket: a „hazafias” katolikusok a hivatalos egyházat, a Róma-hűek pedig – a Vatikán titkos kinevezései alapján – a „földalatti” hierarchiát. Az előbbieket, ha időben megírják egymásról a jelentéseiket, nemigen zaklatják, az utóbbiak papjai-püspökei viszont időnként el-eltünedeznek.
A helyzet azonban nem olyan egyszerű, hogy azt mondhatnánk: Kínában van egy kollaboráns, szakadár egyház, illetve egy pápa-hű, igazi katolikus közösség. A valóság, mint Kínában nagyjából minden, jóval bonyolultabb. A két egyházrész nem teljesen független egymástól. A hazafias püspökök igyekeznek elnyerni a pápa – legalább utólagos – jóváhagyását felszentelésükhöz, s Róma ezt általában titokban meg is adja. A földalatti püspökök pedig szeretnék legalizálni tevékenységüket, ami időnként sikerül is. A két egyházrész kapcsolata városról városra változik, s a döntő tényező az érintett papok és a helyi vallásügyi hatóságok hozzáállása. A gyakorlatban az is előfordul, hogy egy templom hívei nem is tudják, hogy ők hazafias vagy földalatti katolikusnak számítanak-e.
Róma az utóbbi évtizedekben igyekszik csökkenteni a megosztottságot, s rendezni kapcsolatait Pekinggel. 2007-ben XIV. Benedek történelmi jelentőségű levelet írt a kínai katolikusoknak, amelyben gyakorlatilag az „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré…” elv alapján tárgyalja a kínai állam és az egyház kapcsolatát. Az informális tárgyalások Róma és Peking között intenzíven folynak, s lenne esély a kiegyezésre. Ezért is volt érthetetlen az, amikor 2010-ben – négy év után először – a hazafias katolikusok pápai jóváhagyás nélkül felszenteltek egy püspököt. Peking talán azt akarta ezzel megmutatni, hogy ki az úr Kínában – és könnyebb is a Vatikánnal izmozni, mint az éneklő plüssrénszarvasokkal, amelyek pedig hosszú távon jóval inkább aláaknázzák a kommunista párt hatalmát, mint az a tízegynéhány millió kínai katolikus.
(Megjelent a Heti Válasz 2010/51. számában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése